Amit a 2024-es EB-től leginkább várok, az a katarzis . Én az a szurkoló vagyok, aki egy ilyen tornán a katarktikus élményt szereti a legjobban. A meglepetést, a váratlant, a nagy fordulatot, a történetet, az egyéni villanást és a hangulatot, amit a szurkolók teremtenek. Ezeket várom, mert számos olyan csapatot látok, akikben ez benne van (és akik közül sokat sötét lóként szeret a média emlegetni, meg kicsit mi is, lásd a podcast legutóbbi adását...).
A hollandok akár végső győztesek is lehetnek, a portugáloknál Ronaldo és Pepe búcsútornája kezdődik, a nemrég még VB ezüstöt szerző horvát válogatott utolsó mohikánjai tudnak-e még egyet húzni a szekéren, az albánok masszív csapata mire megy a nagyok játszóterén, beérik végre az angol csapat, és legfőképpen mire megyünk mi úgy, hogy először nem tekintenek ránk outsiderként, hanem bizony a magyar válogatottat is sötét lóként emlegetik.
Leginkább arra vagyok kíváncsi, ehhez a feladathoz hogy növünk fel. A nagy tornákon ritkán jegyezzük meg az egyes meccseket csak önmagukban. A nagy tornák igazi öröksége az, amit fent felsoroltam. A történetek és az események, amikre emlékezünk. Néha egy meccs maga a történet, néha egy csapat menetelése, néha egy játékos saját teljesítménye, és persze a döntők és nagy győzelmek. Ettől az EB-től is azt várom, hogy számos ilyen pillanatot ad majd, amikre később emlékezhetünk.
Comments